Szerebrennyikovot nem a konkrét ok, hanem az okozat érdekli: Mengele tettei helyett a konstans félelemben élő orvos és a köré szőtt mikrokozmosz működése tanúskodik a történelem egyik leghírhedtebb alakjának hányattatott száműzetéséről.
Ha Szerebrennyikov filmje címében is illeszkedne a kortárs biopicek (Oppenheimer, Maria, Spencer stb.) kurrens trendjébe, akkor Mengeleként futna a mozikban, már csak azért is, mert a film egyik kulcsjelenetében korábbi felesége pont azon mereng, hogy milyen furcsa név ez: „Mengele… mintha egy karácsonyi sütemény lenne”. Az addig látottak és a történelmi tudásunk alapján meglehetősen abszurd képzettársítás, miközben rámutat az elképzelhetetlent megelőző áldott állapotra: valahol, valamikor ő is szerethető, „átlagos” ember volt.
A történelmi alakokról szóló drámák zöme pont az adott központi karakterhez társított mítoszt igyekszik ledönteni.
Nem a nagy tettek, a nyilvánvaló, sokszor unásig ismert események és tények, hanem jóval inkább az azok mögött álló ember lélektana válik elsődlegessé. Ez az aspektus fogta meg Kirill Szerebrennyikovot is, akit önmagában nem egy Mengele rémtetteiről szóló történet érdekelt. Sokkal inkább a karakter lényege, a bujkálással és meneküléssel járó időszak zaklatott állapota, amellyel nem a konkrét személy valóságához, hanem annak igazságához kerülünk közelebb.
Olivier Guez regényével szemben Szerebrennyikov adaptációja rövid prológussal nyit. Melyben a jelen São Pauló-i orvostanhallgatók egy régi csontváz felett szembesülnek annak különleges tulajdonosával, a kollektív emlékezetből egyre inkább eltűnő rémtetteinek súlyával. A nyitány beemelése két szempontból is releváns kontextust ad a szerzői szándékhoz. Egyrészt arra mutat rá, hogy a generációk váltakozásával egyre kevésbé maradnak közös emlékeink, másrészt a lecsupaszított, tanítási eszközként használt csontváz azt a metódust vetíti előre, amely révén feltárul Mengele sziklaszilárd, nyomorban, fájdalomban és menekülésben egyaránt hordozott ideológiájának gerince. Ilyen értelemben
a Josef Mengele eltűnése sokkal inkább analízis, mintsem történelmi film,
a boncasztalon pedig nem a tényleges orvos, hanem egy autokratikus rendszerben feloldódó, bűneit kognitív disszonancia redukcióval kezelő ember fekszik.
Unortodox módon a jelen kontextualizáló (és problémafelvető) nyitánya után a film egy noiros „meneküléssel” folytatódik, amelyben a kalapba, ballonkabátba és sötét szemüvegbe burkolózó címszereplő (August Diehl) elhagyja addigi ideiglenes otthonát. A jelenet az űzött vadként vegyülni próbáló, mindenre és mindenkire gyanakvó Mengele második világháború utáni életének legfontosabb tételeit foglalja össze: folyamatos készenléti állapot, a lelepleződés lehetőségétől terhelt hétköznapok, kényszeres lakás- és országváltások. Mengele Dél-Amerikában az Argentína–Paraguay–Brazília tengelyen talál átmeneti otthonokra, ám
bármennyire is igyekszik kivonni magát a közeg életéből, a közvetlen és közvetett fenyegetés nem hagy nyugtot a halál angyalának.
Így kerül kapcsolatba egy magyar családdal (’60-as évek), jut el egy háborús szimbólumok átvitt jelentéseivel teletűzdelt brazil esküvőre (’70-es évek), de száműzetésének egy korai pontján rövid időre haza is tér (’50-es évek). Ezek azonban mind egy-egy jelentős/kevésbé jelentős mellékszálként árnyalják a történetet, hisz a film tulajdonképpen fia, Rolf (Maximilian Meyer-Bretschneider) látogatása köré szerveződik – annak ellenére, hogy nem kap markánsan több játékidőt –, aki sajátos eszközeivel igyekszik feltérképezni apja második világháborúban betöltött szerepét.
Szerebrennyikov ezáltal egyszerre négy-öt szálat mozgat, amelyek különböző aspektusok mentén tárják fel az antagonista jellemrajzát. Sőt, az egyébként fekete-fehér drámát egy felkavaró színes szegmens osztja két részre: pár rövid, ám annál erősebb jelenet erejéig betekintést kapunk az Auschwitzban végzett munkafolyamatokba, és megismerjük a hozzá látogató fiú anyját (Dana Herfurth) is. A Josef Mengele eltűnése tehát szándéka szerint is
meglehetősen epizodikus, a cselekményszálak mégis egymáshoz illeszkedő puzzledarabokként adnak ki egy részletgazdag képet.
A Németországba való rövid visszatérés egyértelműen a problémás apaképet villantja fel Mengelével kapcsolatban, amely – ezzel megelőlegezve a narratíva jellegét – nemcsak a régóta fennálló alá-fölérendelt viszonyra és ezáltal a karakter formálódásának eredetére mutat rá, hanem egyéb metaforikus-szimbolikus tartalmakkal bővíti a film értelmezési horizontját. Ez leginkább a múlt mozaikjainak váratlan feltűnéseiben érhető tetten: ilyen az az esküvő során játszódó szegmens, amelyben a felszolgálók között egy ikerpár tűnik fel, a hátborzongató háttér pedig vagy azonnal, a történelmi tudás által, vagy legkésőbb a színes snittben tárul fel. Ugyanígy nagy jelentőséget kap egy-egy expresszionista festmény (bűn-halál tematikákkal), a tükörbe nézés kettős aktusa (magát nézi, de valójában képtelen szembenézni valós énjével), vagy a második világháborúban nagy jelentőséggel bíró, de más kontextusban, más jelentéssel használt formák is (pl. csillagok).
Az argentin házasság ebben a keretrendszerben a náci hatalom természetét vizsgálja,
a Rolffal folytatott beszélgetés szembesít, míg a csúcsjelenet, a filmtörténelem egyik legtraumatikusabb „vlogja” a konkrét, történelmi borzalmakat eleveníti fel.
Már ennyiből is látszik, hogy Szerebrennyikov filmje meglehetősen komplex, elemzésre invitáló élmény, amely számos kérdéskört, Mengele életét meghatározó tematikát érint – és talán túl sokat is. A film négy évtizedet mozgat párhuzamosan, így a második felére némileg elfárad, ami leginkább az apa-fiú szál elsikkadásával magyarázható. Bár számos izgalmas interakciót hoz a magyar szál is (amelyben Láng Annamária és Tilo Werner is szerepel), és a brazíliai lét és az elkerülhetetlen halál is logikus zárlat, a Rolffal folytatott diskurzusok nem kapnak kellő hangsúlyt. Nem a játékidő relatív hossza zavaró (közel 140 perc), hanem az utolsó harmad arányai csúsznak el, aminek egyenes következményeként a szülő-gyerek dráma nagyrészt katarzis nélkül marad. Emiatt – az alapanyag hű adaptálása okán – úgy tűnik,
mintha három-négy teljes értékű film sűrített, egybevágott verzióját néznénk,
ám Szerebrennyikov alkotása a következetes szerkesztésmód korlátai mellett is figyelemreméltó, kurrens trendekbe illeszkedő tabló, amelyet már csak a Mengele kísérleteit dokumentáló, kifejezetten megrázó jelenet miatt is érdemes megnézni.
Josef Mengele eltűnése (Das Verschwinden des Josef Mengele), 2025. Rendezte: Kirill Szerebrennyikov. Olivier Guez könyvéből írta: Kirill Szerebrennyikov. Szereplők: August Diehl, Maximilian Meyer-Bretschneider, David Ruland, Friederike Becht, Mirco Kreibich, Dana Hetfurth, Láng Annamária, Tilo Werner. Forgalmazza: Cirko Film.
A Josef Mengele eltűnése a Magyar Filmadatbázison.
